Nosztalgikus hangulatba kerültem egy kicsit. Ami előidézte mindezt nem volt más, mint az az élmény, hogy végig gurultam kocsival Zánkán a Rákóczi út felső felén és az iskola utcában, este, sötétben. Megkapó a művelődési ház körül fényfüzérekkel kivilágított magas fák látványa, a stílusos és látványosan nagy adventi koszorú, az óvoda és az iskola is karácsonyi kivilágítást kapott. Meghitt hangulatot áraszt, a régi idők karácsonyát idézi bennem, amikor volt idő a falu népének "együtt" készülni a karácsonyra, amikor advent idején esténként összegyűlt aki erre érzett indíttatást, és közös beszélgetésekkel, forralt borozással, egy kis vásárlással készültünk lelkileg az érzelmi csúcspontra, a Szent estére, Jézus születésnapjára. Emlékszünk még rá? Nem is oly rég az orvosi rendelő melletti parkolóban felállított sátor hangulatára, a fahéj illatára, amely kezünkben gőzölgő forralt borból áradt, az éppen kisült gesztenye melegére?
A lámpafüzéreink fényei jelzés értékűek. Figyelmeztetnek arra, - amiről egyébként tudunk, nevezetesen - hogy közeledik a karácsony. Tudjuk, de mai rohanó világunkban mindennapjaink nem arról szólnak, hogy érzelmileg koncentrálni tudnánk bármire is, ami nem a munkánkról szól. Egyszerűen nem érünk rá átlényegülni, lelkünket építgetni az ünnep eljöveteléig. Ugyanúgy, mint a Kis Herceg, amikor megszelídíti a rókát. Teljesen igaza van Antoine de Saint-Exupérynek, amikor azt mondja, hogy egy találkozásra fel kell készülnünk mindenféle szempontból. Intellektuálisan ugyanúgy, mint érzelmileg. Ha nem tesszük, egyszer csak a dolog közepében találjuk magunkat, - mint annak idején Pilátus a credo-ban - anélkül, hogy bármi közünk lenne hozzá. Híven tükrözik mindezt ismerőseim beszámolói az ünnep múltával. Többen is elmesélik, hogy semmi karácsonyi hangulatuk nem volt. Végig ették, itták, vagy aludták a három napot, de nem érintette meg őket a csodavárás. Nem csodálom, amikor az ember december 24-én délután haza esik a munkából, elénekli a Mennyből az angyal-t, leül, megeszi a halászlevet, meg a rántott pontyot krumplisalátával, az éjféli mise idejére már hortyog a fotelben a maradék pohár borral a kezében. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben semmi nem különbözteti meg egyik napot a másiktól.
Napjaink globalizálódó világában persze esélyünk sincs arra, hogy elfelejtsük a karácsonyi ünnepek közeledtét. A multinacionális vállalatok a kereskedelem területén nap, mint nap az arcunkba tolják: "Halló! Jön a karácsony! Vásároltál már eleget?" Mert hogy ennyi a dolog célja és eredője, fókusza, origója, alfája és ómegája. Számukra a meghatározó az elérhető bevétel és haszon, és nem a lelkek bármiféle cizellálása. Ha érzelmi közelítésünk megreked a vásárlás szintjén, nem jutunk élményhez a karácsonyi ünnepkörből. Marad a két kiló súlytöbblet és az enyhe alkoholmérgezés, amit a három napos dínom-dánom eredményez. Ráadásul hogyan vásárolunk? Tehetségünkhöz mérten a legdrágább ajándékot, a legnagyobb fellelhető dobozt vesszük meg az egész áruházban, akár erőn felül is, ha kell, hitelre! Hát, elvégre egyszer van egy évben karácsony!
A lelki gyakorlatoknak persze megvan a maga sajátos terepe, a templom. A keresztény egyházak - érthető módon - különös gondot fordítanak a hívek emocionális felkészítésére. A rendszeres mise időpontokon felül közös imádságokat szerveznek, majd a gyónással és áldozással lezárul a megtisztulási folyamat. De mi a helyzet azokkal, akik nem "templom-járó" emberek? Számukra marad a kitaszítottság, az "Oldd meg magad" állapot? Vagy egy település közössége képes megszervezni önmagát a nemes cél érdekében, sátrat állít adventkor és ezáltal is építgeti saját, - hívő és ateista - társadalmának szöveteit. Nem gondolom, hogy jelen bejegyzés képi illusztrációjában szereplő budapesti karácsonyi vásári méreteket kellene nekünk megcélozni. Ebben az esetben sem a méret a fontos. Inkább az alkalom, a lehetőség a lényeges, amivel élnünk kellene annak érdekében, hogy kicsiny településünk társadalma ne egyszerűen családok laza halmaza legyen, hanem valódi, összetartó, egymásnak segíteni tudó közösség. De szép célkitűzés lenne ...
A fények már pislákolnak - ha nem is az alagút végén. Most már csak egy megfelelő közösségi teret kellene létrehozni, hogy a karácsony ne csak az egyén számára legyen ünnep, de kicsiny közösségünk épülésére is szolgáljon.
Nem lenne jó megkeresni azt a régi, jól bevált sátrat?