Imádom, ahogy egy öreg pinceajtó, nagyot sóhajtva világra nyitja tág szemét. És ez nem olajozás kérdése! Egy öreg pinceajtónak igenis nagyot nyikorogva, izzadtan illik nagyra nyílnia. Érdekes helyzet, szinte már paradoxon: Az alacsony, vaskos, zömök ajtó a múltat idézi, évszázadokról mesél. De ami mögötte van, az jelen de főleg jövő. És a kettő együtt érdekes. Egyszerre idézi bennem a rég letűnt korok szőlőművelőjét, aki egyszer, nem is oly rég barázdált kézfejével törölte izzadt homlokát, magasra emelve újra és újra a nagy sümegi kapát, és a mai kóracél, irányított erjesztésű, modern, reduktív, fajélesztős világot, amelyben, - valljuk meg - azért van némi fantázia. Tradíció, vagy modern technológia? A kérdést persze nem a való világnak szánom, hiszen tudjuk, "a lét határozza meg a tudatot:" Ez nem jelent mást, mint hogy borászaink egy része csak álmodozik azokról az eszközökről és technológiákról, ami már rendelkezésre áll az e világi bormesterek számára. És lám, mily találékony a mi népünk! Ettől kezdve borát csak tradicionális eszközökkel készíti el évről-évre, filozófiát teremtve a dolog köré. Inkább arra gondolok, amikor a "Lenni, vagy nem lenni" kérdés megfogalmazódik bennem, hogy mit tennénk akkor, ha elérhető távolságba kerülne mindenki számára a modernitás és tradíció egyaránt. Ha pusztán döntés kérdése lenne, mit tegyünk?

Azt gondolom, valahol ezen a ponton kezdődik, vagy talán már el is dől egy pincészet sorsa. Ez persze nem azt jelenti, hogy fahordók használatával ne lehetne szenzációs borokat készíteni! Lásd: Csörnyeföldén Bussay doktor szürkebarátja  - szerény véleményem szerint - a legjobb magyar Pinot Gris. Persze azt sem jelenti, hogy reduktív technológiával kizárólag világbajnok borok készülnek. Egy biztos, a két lehetőség között kell miden pincészetnek megtalálnia önmagát, azt a gondolatvilágot, amit boraival a piacok felé közvetíteni szeretne. Nem tudom, hogy ennyire tudatosak vagyunk e itt, ezen a vidéken. Nem tudom, hogy nagyapáink és apáink hagyományait folytatva képesek vagyunk-e valami újra, valami másra, vagy ha tetszik valami piacképesre gondolva alakítani mindennapi tevékenységünket. Megőrizve mindazt, amit eleink ránk hagyományoztak, és egyben mai, modern aggyal és lélekkel átstrukturálni pincénk mélyén pihenő boraink világát. A feladat tehát nem kicsi. És ami a lényeg, ez a feladat nem egyszeri, egy jó "huszárvágással" nem megoldható, hiszen szembe jön velünk nap, mint nap, amikor szélesre tárjuk pincénk öreg ajtaját.

Gyönyörű volt ma a hegy. Mármint a Szent Balázs -hegy Tagyon és Szentantalfa fölött. -2 Celsius fok mellett teljesen fehérbe öltözött a táj. Mintha nem is szőlőt, de legalább gyémántot teremnének ezek a sokat látott tőkék, úgy csillogott a hegyoldal a késő délutáni szűrt fényben. Az ember ilyenkor önkéntelenül is megérzi, nagy dolgok fognak itt és most történni vele. Most sem volt ez másként. Még fel sem eszméltem a természet feletti csodálatomból, amikor is beparkoltunk a pince elé, majd a lélekgyötrő hidegben fázós kezünket dörzsölgetve sietve mentünk a pince mélyére, ahol mégiscsak plusz tizenkét fokot mutat a hőmérő. Érdekes, egy pince hőmérséklete nyáron is vigaszt nyújt az elemekkel - 30 Celsius fok - szemben éppúgy, mint télen, a zord hideg ellen. Talán ezért is vált szakrális hellyé az emberi értékrendben. - Gondoljunk csak Máraira: "Ha megöregszem, pincét akarok. Ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől."  Valljuk be, ez a gondolat azért közel áll mindannyiunk lelkéhez! Ha tudjuk, tesszük. Ha nem áll módunkban, akkor is jó érzés zsolozsma szerűen gondolni rá. Hiszen egy pince a mindennapi gigászi munkán keresztül az ember fontosságát hirdeti, azt az erőfeszítést, amit nap, nap után az öreg tőkék lába elé tesz a gazda. Meg persze a bor méltóságát, aminek fogyasztásával emeljük önnön lelkünk fényét is.

A pincébe lépve, - amely Szabó (Tódi) Laci barátom sajátja - mélységes nyugalom árasztott el. Már a vaskos pinceajtó öreg zárjának kattanásánál éreztem, kívül hagytuk a nagyvilág zúgó morajlását, a mindennapok taposómalmát. (A külvilágból mindössze mobil telefonom pittyenése szűrődött be időnként, jelezve, hogy e-mail-em érkezett. Itt tart a világ. Egy borospincében, ahol elvileg nincs térerő! Nem hiszem el!) Nem maradt más dolgunk, mint a felfedezés és a megismerés, a kóstolás és a megnyugvás. És úgy érzem, velünk, itt, ezen a borongós novemberi délutánon valóban megtörtént a csoda. A hordós pinceágban egymás mellett sorakoztak a dűlő szelektált tételek, szép Rizlingek, csodálatos Szürkebarát, káprázatos Muskotály. A bőség zavarában érzékeim már-már cserben hagytak, amikor is rájöttem, hogy itt és most nem az egyes tételek jellemzői a fontosak, - érési szakaszuk elején járó borokról szólt a történet, - hanem az évjáratról alkothatok egységes képet a mai délutánon. És nagyon tetszett, amit "láttam"!

A hordók ölelésében a kóstoló alatt csak úgy röpködtek a körték, almák, egresek és barackok, csilingeltek a savak. Ilyen ízkavalkádot nem is tudom, mikor éreztem utoljára fehérborokban. Intenzív és végtelenül hosszú illatok, zamatok, ízek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy azért akárki akármit mond, egy biztos: érdemes élni eme árnyékvilágban ... is! A Tagyon -hegyi Rizlingek kissé lelágyultak, köszönhetően az idén picit későinek számító októberi szüretnek. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért olyan szintű koncentrációt, testet és zamatokat tapasztalhattunk bennük, hogy "le a kalappal!" Ugyanakkor a horogi, vörösföldi, Balázs-hegyi tételek esetében az a potenciál fogott meg, amit a bennük rejlő összetevők közötti harmónia kialakulása jelenthet majd a tölgyfa hordós érlelés végére. Valódi nemesülés ez a folyamat, amelynek eredményeképpen jó lesz majd szájunkba venni a bort, mert örömet okoz. Tudjuk, az élet pici, aprócska örömeit nyújtja számunkra, amikhez csak érzékszerveinkkel hozzáférhetünk. A Szürkebarát letaglózóan koncentrált és gyümölcsös, finom savakkal a gerincében. Hozza a fajtára oly jellemző gyógynövényes jelleget is, de a vélhetően magas beltartalmi értékei miatt gyümölcs-hangsúlyossá válik mind illatát, mind zamatait illetően. Természetesen ezt a kis "eltévelyedést" nagy örömmel vesszük, hiszen ezáltal is növeli élményszerzési lehetőségeinket. A Muskotály, - bár nem idei tétel - megdöbbentően hozza a fajtajegyeket. Végtelenül parfümös illat, - bármely illatszer gyártó cég megirigyelhetné. Nem is értem, 2010-ből hogyan lehetett ennyire intenzív bort készíteni,  - mire érkezik a válasz, mint felmentősereg egy nagyon is fontos csatában, mégpedig: négy napos héjon áztatással, ami azonnal megmagyarázza a bor szokványosnál mélyebb aranysárga színét is.

Egy kóstoló akkor igazán jó, ha előre haladva a célul tűzött pályán végig fenntartja az érdeklődést azzal, hogy újra és újra szebbnél szebb tételekkel kápráztat el bennünket. És ez a mai kóstolónk jó volt. Ennyi zamatot és illatot nehéz felülmúlni, de nekünk ez is sikerült, mert a végére jött a Cabernet Sauvignon, amiről már beszámoltam itt. Jött, megkóstoltuk és győzött. Nem akarom mindazt megismételni, amit már a Márton nap alkalmával leírtam a borról, de az eltelt szűk két hétben "elkövetett" borászati műveletek hatására az ígéretes tétel királynővé nemesedett. Most már csak a türelem az, amire szükségünk van, no meg hat-nyolc hónap fahordós érlelésre, és máris, hipp-hopp kiteljesíti egyéniségét, megmutatja fényes arcát a világnak.

A végére aztán nem maradt más, mint a köszönet és a hála Istennek, hogy ezt a csodálatos késő délutáni élményt lehetővé tette. A pincéből kilépve megváltozott a világ. A kora esti szürkületben, mint megannyi szentjánosbogár sorra gyúltak a fények a völgyben, a kis házak kéményei boldogan adták tudtára a világnak szobájuk melegét. Észrevétlenül átvette hatalmát a táj felett a csönd.

Isten éltesse a Gazdát!